Különös este volt a mai...Helikopterünkkel egy befektetői javaslat miatt indultunk el Fokvárosból Szibéria egy kietlen vidékére. Cecilia, aki számomra a legnagyobb segítség, folyamatosan beszámolt arról, mit is láthatnék, ha éppenséggel módom lenne rá. Hangjából ítélve fantasztikus látványt nyújthat a kastély hatalmassága, nekem azonban csak rengeteg lépcsőszámolást jelent. A limuzinból kiszállva hallom, ahogy egy kisebb tömeg sorakozik fel a bejárat előtt. Érdekes lesz, vannak vetélytársak bőven.
Hallgatom, ahogy biztonsági őrök hada szólítódik fel arra, hogy fegyverét tartsa kéznél. Ó igen, akik ennyire felvágnak azzal, hogy mennyi pénzük van, akik gőgösen, kihívóan viselkednek, viselik magukon a sznobok minden jellemzőjét, szükségük is van védelemre. Nem értem minek azt firtatni, hogy ki mennyire gazdag? Miért nem jó neki egy csendesebb életvitel? Akkor még talán meg sem akarnák támadni őket. Különben is, ha ennyire félnek minek jöttek el ide?
Fene sem érti....
De nem is nagyon érdekel, hisz amint bekísérnek bennünket, s a díszes társaság képes arra, hogy elcsendesedjen, már halljuk is vendéglátónk szavát, mellyel vacsorára invitál.
A gyanakvásokat hallva megint csak elképedek. Jó, nem mondom, hogy én nem féltem az életemet, hogy meg akarnék halni itt nyomban, de egyesek túlzásba viszik. Vacsorázunk hát, Jack unokaöcsém is eszik, de aztán kezd türelmetlen lenni, ami nem is csoda. A vacsora utáni megjegyzés azonban Mr. Iklaktól aggasztóan hat rám:
"Mivel valószínűleg ez az utolsó vacsorájuk, hagyományosan."
Vajon mit akar ez takarni? Az az érzésem támadt a beszámolóját hallgatva a befektetés tárgyáról, hogy mi vagyunk az alanyai, mi visszük el a háztartásokba a találmányt, ráadásul úgy, hogy azt már be is kebeleztük.
Talán egy család van, akik visszafogottabbak, akcentusukból japánnak vélem őket, ami némi magyarázat is a türelmességükre.
Bekísértek minket egy társalgóba a vacsora után, s nekikezdhettem feltérképezni a szobát, lépésről lépésre, hogy tudjam mi hol van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése