Azt hiszem ez volt a legjobb nap, amióta itt vagyok. Nagyon jól éreztem magam abban a kis közösségben, bár az odáig vezető út hosszú volt. De hozzá vagyok szokva, hisz az Afrikai távolságokat sem szabad lebecsülni, ami egy-egy falvacska, közösség között van, s mi nemegyszer megtettünk. A hely neve, amint azt Mr Iklak elmondta, Katr Mahol, azaz a Katr-ok lakóhelye.

A sámánt Keheltának, nejét pedig Alehktanak hívják, akik vendégszeretetét élvezhettük. Különösnek véltem, hogy Cecilia elbeszélései alapján jurták, faházak, sátrak, s többféle lakóépületek is voltak itt, de házigazdánk szerint ez a felvett kultúrák miatt van, ami ellentmondás azzal kapcsolatban, amit védelmükről mesélt, miszerint nemzedékek óta védelmezik Iklak felmenői eme törzset a civilizációtól. No de az, hogy más kultúrákkal érintkeznek nem egyfajta civilizációs érintkezés? Dehogynem.


Különös tábortűz volt érkeztünkkor a tábor közepén, s amíg az le nem ég, addig az itt élők nem jöhetnek elő. Mikor a közepe lángra kap, érdekes illat szál fel, jelzésképpen. A máglyára áldozatképp állítólag gyümölcsöket tesznek, istenük tiszteletére. Fabrizio egyre feszültebb, nekiment Mr Iklaknak, és fojtogatni kezdte, s az elmondások alapján a férfi csak mosolygott Fabrizio szemei közé. Mintha dacolna azzal, hogy nyakára fonódott ujjak fojtogatják, mintha nem is érezte volna, vagy nem félne a haláltól. Tényleg érzéketlen lenne vajon a fájdalomra? Érdekes, de az jutott eszembe, ahogy hallgattam a vitákat, hogy mi van akkor, ha nem csak a légcsövén keresztül tud levegőt venni? Mi van akkor, ha ő nem is él, vagy ha él, akkor egy adathalomból előállított hibrid, amit a Vedantar köpött ki, és kopotyúi vannak...ááá, képzelődöm. Vagy nem?
Én személy szerint élveztem a kellemes fű illatát, amire letelepedhettem, s másnap nem igazán volt kedvem visszajönni a kastélyba, ellentétben mindenki mással. A sok elkényelmesedett ember nem igazán értékelte a táborlakók életének kóstolóját. Tisztelet a kivételnek!
Visszaérve nem sok program várt minket, csak egy pihenő, ami nekem inkább fárasztó volt. Kóboroltam kicsit egyedül a folyosókon, hogy ne halljam a társaság suttogásait. Lassan olyan kusza szálak vannak itt érzelmi szinten, hogy az már fájdalmas. Egyik szakít, a másik miatt. Egy újabb suttyomban kavar a testőrrel. Hát szép dolog ez kérem?
Csak annak örülök, hogy sikerült kicsit Ceciliámmal beszélgetni, aki kezd feloldódni végre, s újra az a fecsegő nőszemély, akit szeretek.