Annyi minden...

..történt, hogy azt hiszem egy teljes hangszalag sem lenne elég a felsorolásukhoz. Nem is tudom hogyan szedjem őket sorba, anélkül, hogy valamit is kihagynék.
Először haza akartunk menni, de én meggondoltam magam, a többieknek meg nem sikerült, mert nyílhegy és fejsze kötött ki járműveikben. Aztán visszaérve az indulatok már tetőfokon voltak, Collyn kiment, s meglőtték, így Bryan utána akart menni, Fabri nem tudta lebeszélni, bár az ő indulatossága is elég erőteljes volt, így nem csodálkozok rajta.
Bryan, mikor azt javasoltam neki kutakodjon kicsit, -magát elfoglalásképp- talált egy Chilei peso-t, egy vitorlást ábrázoló hajó képe mögött. Ezt boncolgattuk kicsit, s elég ok mindent megtudtunk róla, de most nem sorolnám föl.

Jól döntöttünk?

No igen, Joseffel el is indultunk, végig egy elég hosszú alagútrendszeren. Úgy 6-7 órás séta után Eljutottunk addig, hogy felmehettünk az erdőbe. Itt is sétáltunk egy ideig, mikor egy alak bukkant ki előttünk a bokrokból. Nagyon meggyőzőnek éreztem a hangját, mikor arról beszélt, hogy vissza kellene mennünk a kastélyba. Főképp azért volt hihető, mert akkor is minket féltett, mikor már nem szegeződött rá fegyver, csakhogy belefojtották a szót. Konkrétan Josef azzal, hogy leütötte.

Hahh...kezd elegem lenni ebből a helyből. Ha nem elég az, hogy itt minden olyan fura, hogy a sövénykertben valami nagymacska lábnyomot találtunk, hogy fejünk felett dobogást hallani, s még be sem lehet oda menni, még vihar is kerekedik. Az igazság az, hogy akkor is jól esett az eső, ha hideg volt, s dideregve jöttem be a teraszról. Elmentem átöltözni, s mire visszaérek arról beszélgetnek, hogy áramszünet van, ami ugye nekem jó ideig nem volt tény, hisz nem használtam semmilyen elektromos kütyüt.
Egy alak jelent meg az ajtóban, valamilyen Josef, fogalmam sincs, hogy meg lehet-e benne bízni, vagy sem, de állítása szerint Iklak ránk akar támadni, megöli mindenkit, úgy, hogy azt valaki másra terelje, ezért is lötték le két társukat, elterelésképp. Logikusan hangzik, de az is, amit Iklak mondott, hogy egy őrült támadt ránk. Nehéz eldönteni kinek higgyünk.
Jack fantáziája egyből beindult, mindenféle fegyvereket kezdett sorolni, hogy mit is kéne vinnünk a vihar utáni kiosonáshoz magunk védelmére. Ez nem tetszett sokaknak a társaságból, s rátámadtak a fiúra. Az addig oké, hogy Jack egy elkényeztetett fiú, aki apa nélkül nő fel hülyeségekbe is belemegy, s visszabeszél, de hogy ezt felnőttek ne tudják kontrollálni, az már érdekes. Mi a fenéért kell egymásnak esni, mikor tudni kellene, hogy ha nem tartunk össze, nem fog sikerülni kijutni innen. No de nem foglalkoznak itt sokan azzal, hogy a másik embernek baja van, nem kell csodálkozni. Ritkán kap el a düh, de most sikerült, s Jacket berángatva a pince-bunker egyik szobájába veszekedtem vele, s egy idő után megnyugodva megígértettem vele, hogy nem fog feleselni, s a felnőttekre hagyja a menekülés szervezését. Remélem megértette, hogy hőzöngéssel nem megyünk semmire, s mások is lecsillapodnak. Szükségem lesz rá, és Cecimre.

User okfejtései!

Gondoltam egyet, és visszalestem a blogunkat, hogy tudjunk kicsit előre lépni a játékban. De előtte, ha nem baj, összeszednék pár dolgot, amit már a játék során tapasztaltunk. Kicsit hosszúra sikeredett, de szerintem érdemes végigolvasni ;)
Először is ugyebár volt egy hét előszelünk, ami szinte paradicsominak hatott a mostanihoz képest.
Mindenkinek deja vu érzete van, ami már köztudott, s fejtegettük is, hogy mi okból lehet, ha egyszer úgy véljük, még senki nem járt a kastélyban.
Aztán tudok olyanról is, hogy a fura faluban a sámán Fabriziotól azt várja, hogy tudna e már mi okból van itt, Szibériában.
A falu nekem azért is érdekes, (mert ha egyszer próbálták megóvni a civilizációtól, már ha igaz az első héten hallott dolog, akkor) miért is van ott jelen sok kultúra jele?
Aztán voltak páran olyan sötét helyeken, amiről nem tudják mi is lehet pontosan.
Valamint különösen viselkednek itt az ajtók. Mert a megbeszélésen Fabrizio és Takumi nem tudtak kimenni az ajtón, mert az zárva volt, Iklak látszólag nem is sejtette miért is van az zárva, de ő simán ki tudott menni.

Na és most jön ide pár olyan szösszenet, amit már előzetesben fejtegetni kaptunk, persze csak egy csipet, ami szerintem eddig ide klappol:

Pár nap eseményei...

Sem kedvem, sem türelmem nem volt mostanság, hogy bármit is rögzítsek ezen a szalagon, de most ideje, hogy mindent felvegyek.
Először is Sam Nolent, vagy Lonant eltemették egy különös faluban. Már maga a falu is érdekes volt a mindenféle kultúra jelét magába foglalóan, de az, hogy temetés egy máglyán égetés volt, ráadásul kékes fénnyel égtek a lángok ahogy a többiek mesélték, az még furább. Egyáltalán közülük való volt az a Sam, hogy ilyen szertartásos temetést csináltak neki? Tudja a fene, de ez akkor is fura.
Aztán az a sok közönyös gazdag alak...kezdett a méreg elönteni, mikor Jack lezuhan abban az édenkertszerűben a fáraól, s egy ebmer sem vett róla tudomást, eszükbe sem jutott hogy segítsenek. De még a kastélyban sem találtunk senkit, aki segített volna. Hol a fenében vannak ilyenkor a sárga-ruhás vagy éppen öltönyös segítők? A végén én tettem vissza vállát a gyereknek, s örültem, hogy apám mellett meg kellett ilyeneket is tanulnom, hogy segíthessek neki, ha szükséges.

Köszönet a videóért Juliette-nek!

Első támadás az utolsó?

Mi a fene volt ez? Ránk lőttek, miközben haladtunk a limóval célunk felé, s már pörgött is a kocsi. A sofőrnek annyi, lelőtték. Mi azért kimásztunk így, vagy úgy a kocsiból, kisebb sérülésekkel, s elindultunk Sam Nolen után, be az erdőbe, mondván tud egy rövidebb utat. Hát köszönöm szépen...nem is lett volna ezzel gond, ha nem lövik le őt is. ...és most? Mi lesz? Mi van?
Káosz! Ordibálás! Türelmetlenség! Félelem! Ijedség! Fejetenség! Még több hangzavar!
Én meg csak állok, s próbálom kiszűrni honnan jött a lövés. Szerencsétlen férfinak semmi esélye, hiába is próbálnék segíteni rajta. Hallom jól, ahogy hörög, s tudom, tüdejét érte a lövés.
Itt mindenki megzavarodott?
A társaság egy része elindul tovább arra, amerre eddig haladtunk, tovább a sziklák mellett. Vajon ők teszik jól, vagy mi, akik a kocsihoz visszaindulunk? Már megint mennyi kérdés.
Az úton haladunk tovább, s Iklak hosszab séta után beérve elmondja, hogy valami őrült támadt rá embereire, de velünk még van valami terve, így nem támadott meg.
Valahol sejtettem, hisz ahogy meg is jegyeztem, ha minket akart volna, meg is tehette volna már.
Az este még távol van, s én szeretnék pihenni, de türelmesen állok, hogy végighallgassam ahogy sebtiben bemutatják a találmányt. A Vedantart, mely bármiből bármit előállít.
Nagyszerű! Egy csodamasina...pff...

Utolsó vacsora?

Micsoda paradicsomi állapotok vannak a tetőtérben. Vízcsobogást hallok, füvek, fák illatát érzem, elmondás alapján van itt medence is, amiben jót úszkálok is később, s beszélgetek Thomassal, Amirahról és a kettejük közötti kapcsolatról. Itt ebédelünk, mindenféle déligyümölccsel tarkított étel közül szemezgetve, itt töltjük a délütánt, s a vacsorára is itt kerül sor. Van még arra lehetőség, hogy ne érezze magát mindenki álomvilágban? Mert ez csak az lehet. Ilyan nincs, hogy nincs semmi buktató a dolgok mögött. Pedig úgy tűnik nincs, s mi, akik vállalkozunk befektetésre, el is mondjuk mennyit szánnánk erre a célra, s már készülhetünk is haza. 

Nehéz döntés volt ez nekem, mert nem igazán adok sokat erre a Vedantarra, s nem is akarom használni, viszont nem egy éhezőt láttam már, akinek nagy szüksége lenne erre. Az én 50 milliócska dolláromat szépen felsrófolták a többiek, s Fabrizio 500 milliót ajánlott már a végén. Nem is várhattunk tőlük mást, hisz a dőjfösség, a többiek fölé emelkedés, túllicitálás hajtja a őket e-felé. Minél többet nagyobbat akarnak szakítani. Hát tegyék. Nekem éppen elég ez az összeg, amivel még nem bukom nagyot, de ha bejön, s segíthettem Afrika éhezőin, megnyugodhatok.

Azt hiszem ez volt a legjobb nap, amióta itt vagyok. Nagyon jól éreztem magam abban a kis közösségben, bár az odáig vezető út hosszú volt. De hozzá vagyok szokva, hisz az Afrikai távolságokat sem szabad lebecsülni, ami egy-egy falvacska, közösség között van, s mi nemegyszer megtettünk. A hely neve, amint azt Mr Iklak elmondta, Katr Mahol, azaz a Katr-ok lakóhelye.

A sámánt Keheltának, nejét pedig Alehktanak hívják, akik vendégszeretetét élvezhettük. Különösnek véltem, hogy Cecilia elbeszélései alapján jurták, faházak, sátrak, s többféle lakóépületek is voltak itt, de házigazdánk szerint ez a felvett kultúrák miatt van, ami ellentmondás azzal kapcsolatban, amit védelmükről mesélt, miszerint nemzedékek óta védelmezik Iklak felmenői eme törzset a civilizációtól. No de az, hogy más kultúrákkal érintkeznek nem egyfajta civilizációs érintkezés? Dehogynem.

Érvek és ellenérvek...

Úgy gondolom, hogy ez megér egy külön bejegyzést a naplómban, mert elég érdekesen alakultak a befektetők mondandói a megbeszélésen, amit Mr Iklak kért a Vedantarral kapcsolatban. Egy kerek asztal körül ülve döntenünk kellene életről, fejlődésről, a Földünk, s önmagunk sorsáról? Hangzott el összecsengő vélemény is, de voltak szöges ellentétek is egyesek között, amiből kisebb nézeteltérések kerekedtek. Legtöbben az anyagiakat vették szem elé, mint azt egy befektetőtől elvárható is, hisz a pénz legtöbbjüknek létkérdés, függőség.
Két táborra osztanám a véleményeket, ellenzők és támogatók táborára, s úgy vettem észre, hogy a támogatók többségben vannak.

Érzelemhullámok

Nem, egy csöppnyi kedvem sem volt elmenni megnézni azt az erőművet. Megnézni...itt van a hangsúly. Mert hát mit is láthatok én az egészből? Csak hallgathatom Cecilia beszámolóját, aki most ráadásul szívesebben maradt volna a kastélyba. Nem mentünk hát, hanem inkább megismerkedtünk a kastély alsó szintjének egy részével. Jack beszámolt azonban arról, hogy kihalófélben lévő állatok megmentésére is használnák esetleg a Vedantart, amit én elkönyveltem a Teremtő-nek. Vagy inkább a feltalálói érzik magukat annak? Csak nehogy a pokolra kerüljünk végül.
Ceci...
...annyira érzem a feszengését. Sajnálom, hogy el kellett ide jönnie, de most nem boldogulok nélküle. Persze nem a közlekedésre, vagy a hétköznapi dolgokra gondolok, hanem arra, hogy bizony fogalmam sem lett volna nélküle arról, hogy hogyan is néz ki a Vedantar. Köszönettel tartozom neki, és nem tudom, hogy valaha is meg tudom hálálni azt, amit ez a lány értem tesz. Lány...ahogy én is az vagyok, s talán az is maradok ezek után is. Pedig azon a megbeszélésen...olyan szívesen vágtam volna Iklak fejéhez, hogy varázsolhatna nekem a kütyüjével egy férfit, aki ki is tart egy vak nő mellett. De mit érnék vele, hisz amíg csak élnék tudatom legmélyén ott motoszkálna, hogy egy mű emberrel élek, szóval ez az egész el is van vetve, még mielőtt kimondottatott volna.

Az első nap

2004 július 5.


Reggeli közben halom, ahogyan rólam beszélget Fabrizio és a testőre. Hallom ahogy rólam beszélnek, de sajnálatomra bármennyire is jó hallásom van, a suttogásból csak pár szót csípek el.
"Ő lehet Emma Danvater...Milyen ügyesen önt magának inni!"
Ha tudnák hogy mennyire nehéz nekem eligazodni itt a kastélyban. Nem is tudom egyenlőre csak a szobám, a társalgó, és a bejárat hollétét. Körül kell járnom az épületet valakivel.
No de vissza most az étkezőbe...
Fabrizió odalépett mellém, s beszélgetésbe elegyedtem vele. Valahogy hiába mondja, hogy nála nincs ekkora felhajtás, aha másik szavával megcáfolja azt. Mert aki nem vág fel azzal, amije van, nem lenne szüksége arra, hogy megvédjék.Legalábbis nekem ez a véleményem. Bár igaz ami igaz, nálam is van mindig egy paprika-spré, s Rexi kutyámra is számíthatok, ha esetleg baj lenne. No meg nem utolsó sorban Jack, aki bár fiatal, de az tény, hogy évek óta bokszol.
A bemutató különös volt. Kiderült, hogy egy gépezetet hoztak létre, ami az anyagokat elemeire bontja, majd egy bármilyen másik tárgyat, vagy akár egy csecsemőt is létrehoz.
Kérdem én, ki dolgozna akkor, ha ez így lenne...Mr. Iklak állítása szerint korlátozva lenne a gyártás során, hogy ki milyen tárgyakat hozhat létre, mint például éhezők csak élelmiszert. Ez szép és jó, de nem hiszek abban, hogy egy varázsütésre a világ minden gondját meg lehet oldani. Kiskapuk mindenben voltak, vannak és lesznek....itt is!
Egy hetem van dönteni, hogy belefektetek egy összeget, vagy sem. Most jut eszembe, nem is említette az úr, hogy mekkora összegre is gondolt ő és a tudós bagázs. Hát nem tudom....
Egyenlőre jól érzem magam, s csak remélni tudom, hogy Cecilia barátnőm, és Jack is így érez.
Na igen, róluk is van mondanivalóm.
Fogalmam sincs, hogy mi is a szándéka annak a férfinak, aki úgymond "szabadságra" kérte tőlem Cecilt, de tudom, hogy tud magára a lány vigyázni. Lényegében azt sem igazán lértettem, hogy miért is kellett az engedélyem, mikor tudja Ceci, hogy bár nagyon sok mindent megtesz értem, nekem, nem várom el tőle, mert az önállóságot szeretem.
Na és Jack...fene a lökött kölkét. Cecil rajtakapta, hogy iszik. Most mit is kezdjek vele, hisz nevelése inkább anyjára tartozna, és eddig ő is mívelte eme nemes feladatot, s nekem csak a kedves nagynéni szerep jutott. Mosat azonban az én felelősségem alá került. Nem, tiltani nem fogok, mert az csak olaj a tűzre. Viszont szegény Kazim lett nevelési szándékom áldozata, mert ő kapta meg a lehordást. Ami végülis talán jó célt ért el, hisz Jack rájött, nem a férfi a hibás, hanem ő.
Kérdés tahán, hogy hazudott e nekem, mikor azt mondta, hogy nem fog inni, csak keveset.

Nem tudom milyen is a szerkezet, de ahogy Cecilia volt kedves beszámolni nekem róla, ilyennek képzelem mint ezek valamelyike. A neve VEDANTAR

Megérkezés

2004. július 4.

Különös este volt a mai...Helikopterünkkel egy befektetői javaslat miatt indultunk el Fokvárosból Szibéria egy kietlen vidékére. Cecilia, aki számomra a legnagyobb segítség, folyamatosan beszámolt arról, mit is láthatnék, ha éppenséggel módom lenne rá. Hangjából ítélve fantasztikus látványt nyújthat a kastély hatalmassága, nekem azonban csak rengeteg lépcsőszámolást jelent. A limuzinból kiszállva hallom, ahogy egy kisebb tömeg sorakozik fel a bejárat előtt. Érdekes lesz, vannak vetélytársak bőven.
Hallgatom, ahogy biztonsági őrök hada szólítódik fel arra, hogy fegyverét tartsa kéznél. Ó igen, akik ennyire felvágnak azzal, hogy mennyi pénzük van, akik gőgösen, kihívóan viselkednek, viselik magukon a sznobok minden jellemzőjét, szükségük is van védelemre. Nem értem minek azt firtatni, hogy ki mennyire gazdag? Miért nem jó neki egy csendesebb életvitel? Akkor még talán meg sem akarnák támadni őket. Különben is, ha ennyire félnek minek jöttek el ide?
Fene sem érti....
De nem is nagyon érdekel, hisz amint bekísérnek bennünket, s a díszes társaság képes arra, hogy elcsendesedjen, már halljuk is vendéglátónk szavát, mellyel vacsorára invitál.
A gyanakvásokat hallva megint csak elképedek. Jó, nem mondom, hogy én nem féltem az életemet, hogy meg akarnék halni itt nyomban, de egyesek túlzásba viszik. Vacsorázunk hát, Jack unokaöcsém is eszik, de aztán kezd türelmetlen lenni, ami nem is csoda. A vacsora utáni megjegyzés azonban Mr. Iklaktól aggasztóan hat rám:
"Mivel valószínűleg ez az utolsó vacsorájuk, hagyományosan."
Vajon mit akar ez takarni? Az az érzésem támadt a beszámolóját hallgatva a befektetés tárgyáról, hogy mi vagyunk az alanyai, mi visszük el a háztartásokba a találmányt, ráadásul úgy, hogy azt már be is kebeleztük.
Talán egy család van, akik visszafogottabbak, akcentusukból japánnak vélem őket, ami némi magyarázat is a türelmességükre.
Bekísértek minket egy társalgóba a vacsora után, s nekikezdhettem feltérképezni a szobát, lépésről lépésre, hogy tudjam mi hol van.