Régen nem jegyzetem már be semmit eme szalagra, de most bepótolom. Bár biztos vagyok benne, hogy jó pár információ ki fog maradni, így a teljesség igénye nélkül lássuk, azaz halljuk az eseményeket.
Szóval miután magunkhoz tértünk kábulatunkból a kastély poros volt, hajak, szakállak mérete jelentősen megnövekedett. Kiderült, hogy bizony jelentős mennyiségű hó esett le, s ez nem nagyon teszi lehetővé, hogy elmenjünk innen gyalogszerrel.
Pedig volt rá próbálkozás, Fabrizio helikopterrel akart elmenni.
Valahogy én azt éreztem nem szabad elmennünk innen már, mert tudnom kell mi okból is vagyunk itt.
Mr Yamaguchival lementünk újra ahhoz a képhez, amit a kopasz fazon mutatott,melyen mi mindannyian rajta vagyunk, s képeink alatt találtunk jelzéseket. Arra gondoltunk, hogy ez valamiféle számozás, besorolás lehet, de biztosak nem voltunk ebben, így nem is fejtettük ki véleményünket senkinek. Nem is lett volna jó ötlet, egyrészt mer nem tudtunk sort állítani, másrészt meg csak vita lett volna belőle.
Később sétálni indultam Rexivel, mikor is egy helikopter hangját hallottam, az erdő irányában zuhant le. Visszaérve a társalgóba alig volt ott valaki, mind megijedtek, és lemenekültek a pincébe. Juliette azonban vállalkozott arra, hogy elinduljunk együtt megnézni mi is történt, majd később csatlakoztak hozzánk még páran. Megtaláltunk a gépet, de nem volt már benne senki. Egy balta találta el ezt a gépet is. Később megtaláltuk Josefet, vagy ő minket, s mivel nem engedett abból, hogy ő bizony megöl minket, mert ez a sorsunk, Fabri fejbe lőtte.
Később Fabrizio egy bombát talált, így egy nagy katonai helikopterrel mindannyian elmenekültünk a kastélyból, de alig jutottunk el úgy 200 km-re, lezuhantunk. Szerencsére senkinek nem esett baja, a pánikot kivéve. Pár napba beletellett mire visszaértünk a kastélyba elcsigázottan. Már a kapuban fogadott minket Collyn egy idegennel, aki a többiek szerint nagyon hasonlított az idegenre, aki a pincei falképen volt. A kastélyba visszaérve pihentem kicsit, felmelegedtem a társalgó kandallójánál, s hiányérzetem volt. Megéreztem, hogy valaki nincs jelen, és igazam volt. Fabrizio eltűnt. Yamaguchi úrral elindultunk megkeresni őt, de balszerencsénkre nyomait elvesztettük, viszont megtaláltunk egy mély lyukat, mely egy katlanszerű képződményben volt. Kis híján belepottyantam a lyukba, s akkor már sejtettem, hogy valószínűleg az olasz férfit nem látjuk viszont többet.
Visszamentünk a két fiúval és a japán férfival a kastélyba, és ittlétem óta először éreztem azt, hogy semmi értelme élnem. Visszamentünk, kötelekkel, lemásztunk elég mélyre, de nem jutottunk le legalulra, csak ilyen hatalmas csavarokkal találtuk magunkat szembe. Kevés hiányzott hozzá, hogy lezuhanjunk, mikor egy minden eddigit felülmúló földrengés rázott meg mindent. Mikor vége lett egy kötéllétra hullott alá mellettünk, amin sikeresen kimásztunk, s Mr Ikalakkal találtuk magunkat szemben, aki visszakísért a kastélyba, ott le a pincébe. Állítása szerint el akarta mondani hogyan is menthetjük meg a világot, de végül még ő sem jutott szóhoz. Ahová megérkeztünk egy terem, s ott egy hatalmas ajtó, melyen egy elég nagy kulcslyuk. Takumi elővette a kulcsot, melyet már régen őrzött, s kitárult előttünk az ajtó, nyikorogva, fénnyel elárasztva mindent. Láttam, érzékeltem, olyan erős volt. Bent a többiek elmondása szerint egy arany folyosó vezetett el kőtrónusokig, melyek mögött ott állt a képünk. S egyen, Fabrizio székén véres húscafatok. Számoltam, gondolkodtam, s tudtam ki ő...Beleültem a saját trónusomba, s mindenki más a sajátjába, Mr Iklak is egybe, s elindultak alattunk az ülőalkalmatosságok, összeforogtak egymásnak háttal, s újabb rengés kezdődött, hosszan, abba sem maradt. Kezdett beomlani minden, s menekülnünk kellett. Az egyik hölgy a székek helyén talált egy kijáratot, ahol sikerült kimenekülnünk kisebb nehézségek árán.
A falutól nem messze bukkantunk a felszínre, ami úgy ahogy még állt, de a kastélynak már csak romjai maradtak. Lementünk hát a faluba, ahol már vártak minket, éppen kiásva egy kőszerkezetet, annak az ajtaját. A falusiak egy részét repülő törmelékek sodorták el, a főnököt is, Ikal és a maradék nép beterelt minket a szerkezetbe, azzal, hogy járjunk sikerrel.
Járjunk, de hol? az űrben, ahogy Jack mondta? Vagy a Föld közepén, ahogy én kérdeztem? Nem kaptunk válaszokat, csak jó szerencsét kívántak nekünk, leültünk a kör alakú valamibe, a számunkra elhelyezett kőszékekben, s mikor ránk zárták az ajtót, zuhanni kezdtünk. Sokáig, majd minden bizonnyal már emelkedtünk, mert belenyomódtunk a székekbe a sebességtől, s fülünk is bedugult...
Megállva kitárult az ajtó előttünk, s kilépve érdekes érzés fogott el. Minden fehér, látom, fénylik, csillog...Azt hittem álmodom, s csak káprázat az egész, de nem...
Nem tudom akarom e én látni a világot, ha minden fehér...
Lassan megszokta a szemünk a vakító fehérséget, s felnézve az égre színes felhők, szikrázó szivárványszínű égi fényjátékok kápráztattak el bennünket. Tehát ilyen a sarki fény? Gyönyörű, mégis borzalmas. Kétségek sora bujkál bennem. Látok, s rá kell döbbennem, hogy alig van rajtunk kívül más a
földön Csak pár csoport ember közeledik felénk, egy egy állat vezetésével.
Csoda és egyben borzalmas események sora történt velünk, velem. Itt kell mindent újrakezdenünk? Ezt akarták az isteneink, a világot meg kell menteni a pusztítástól, meg kell menteni a szennyeződésektől, hagyni kell neki időt, hogy újra élhető legyen?
Igen, ennek csakis az lehetett a célja, hogy az istenek megbüntessék az embereket, amiért tönkretettek mindent. De adtak egy halvány esélyt az emberiségnek, hogy jóvá tegyen mindent. Vajon sikerülni fog ismerve azokat, akik idekerültek? Talán igen, de csakis összefogással...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése